régi

Mostantól pedig - legalábbis egyelőre - régi dolgokról ne essék szó.

(elvannak ők magukban is, hát rágódjanak egymáson, ha úgy tetszik)

Tovább »

Címkék: régi

hogy mi a baj

Nem fogom elmagyarázni, nem egyszer és nem kétszer olvastátok/hallottátok már tőlem, hogy mit is gondolok erről, egyébként meg mások jóval korábban és sokkal hatásosabban megfogalmazták már, hogy mi a baj.

Aki akarja, vegye egyfajta késő hétvégi ajánlónak, aki akarja, vegye úgy, hogy már megint csak azon sóhajtozom, hogy ugyan, mi értelme az egésznek.

Tovább »

Címkék: film, koyaanisqatsi, miabaj

emlékszik valaki?

Emlékszik még valaki, hogy mikor volt utoljára blogter-találkozó...?

Naugye :]

Tovább »

Címkék: blogter mulatós

Egy díj leporolása

Nagy az én elmaradásom bizony,
pedig mennyire vártam, hogy végre valaki felfigyeljen rám ahogy itt csöndben kuporgok a sarokban, brühühühü

aztán csak eljött a pillanat, és Luciferinától (remélem eltaláltam a színskáláját ) megkaptam

a díjat!

Köszönet, köszönet, lássuk, mik a teendők ilyenkor:

·  Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

·  A logót kirakom a blogomba.

·  A szabályzatot kirakom a blogomba.

·  Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet (erre én gondolkodási időt kérek, mert a kedvencek már megkapták, émmeg nem nagyon foglalkozom újak felderítésével, lévén hogy nem sokat járok erre manapság)

·  Kitöltöm a tesztet (ált. isis emlékek, hjajj, toluljatok csak felfelé..:) ), és kirakom a blogomba.

·  Megnevezem, hogy kitől és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

Hát íme :

Név: Nikto
Becenév:  pl. Nikto?:) De amúgy nincsenek beceneveim, mert eredetét tekintve az anyakönyvezett keresztnevem is az, aztán mindennek van határa. Persze vannak ún. titkos neveim, de ezekről nem beszélhetek:)

Lakhely: Budapest
Születési hely: Budapest, V. KERÜLET, BELVÁROS-LIPÓTVÁROS ÉLJENÉLJEN!!
Magasság: 181 cm
Névnap: június 2.
Foglalkozás:  egy nagy múltú nemzetközi cég healthcare üzletágának customer admin team-jében vagyok az FBL training coordination-ről gondoskodó process associate, höhö. De amikor éppen nem, és nem is ezt a velejáró idétlen beszédmodort tanulom, akkor fordítok meg tanítok is, no.
Testvérek: két húgom és egy öcsém van. Igen, jól látjátok a helyzetet, a legjobb dolog a világon.

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: francia, angol, ezek a munkanyelveim, továbbá fejlesztendő szlovák, orosz, meg szívem csücske, a latin. Bár az nem beszélt. Pedig… (egyébként lázasan készülök arab vagy kínai tanulmányaim megkezdésére, de hát a sorrend az sorrend )

Gyűjtemény: könyvekből azért szép mennyiséget szedtem össze szerintem. Mások szerint ruhából meg cipőből is, de ez rágalom, asse tudom, mit vegyek fel jajj
Cipőméret: 41

Iskola: könyvkereskedelmi, nyelvszakos bölcsészet. Ez utóbbi még másfél hétig.

Kedvencek: ha most leírom, hogy pl. a májusi eső, akkor ti engem most meglincseltek, sebaj, említek mást: a jó történetek ( írásban, beszédben, rajzban, akárhogy – nekem kellenek a jó történetek), a térképek, sötétebb fajta színek, rengeteg sok könyv, levendula, a kisvakondos naptáram, száraz vörös, a baglyok, hajmeresztőnek tűnő zenei műfajok, Peter Greenaway, a kapros és spenótos dolgok úgy általában, az emberem füle (ami kisebb az enyémnél), a nyelvtani összefoglalók meg szótárak, újonnan a citromos ásványvíz, a lapos talpú cipőim, Szeged (mármint Bp. után), csillagászat, molyolás, és még csomó-csomó…

Zsebpénz: IGEN, KÉREK!!!

Álom: Mindentudó Mindenható Jóságos Világdiktátornő!!!!!

( vagy végső esetben az is elég, ha egyszer lesz belőlem valaki vagy valami)

Háziállatok: nincsen, de nagyon szeretnék egy kutyát vagy valami, ezt igyekszem minden héten elmondani, habár ettől nem változnak meg a körülményeim.

Egyéb kérdés?:)

Tovább »

Címkék: díj

Szia, Peter!

(kíváncsi vagyok, hogy a mai napon még hány blogon jelenik meg az alábbi muzsika)

element egy hang

(óóóóóó-óóóóóóóóóóó-óóóóóó....)

Nem csak a halálból lehet viccet csinálni, hanem - minden giccsével, érzelgősségével, túlzásával együtt - a műfajból is, ami a halál elvicceléséről szól

halálosan komoly arccal bólogatunk egy dallamra, aztán titokban összenevetünk, mert ez az egész gyászhuszárosdi, a ruhák, a képek, a temetői séták, a sötétnek megénekelt élet csak egy vicc, ezt mindenki tudja, ahogy azt is, hogy itt valójában senki sem szomorú meg depressziós. csak játszunk.

ma mégis szomorúak vagyunk.

everything dies. minden jót, Peter.

Tovább »

Címkék: nekrológ, peter_steele

Nikto harmadik hosszú éjszakája

Most persze vicces, hogy pont egy niktofil panaszkodik arról, hogy ébren kell tölteni éjszakáit, de az igazat megvallva ez a virrasztósdi valójában még a niktofilek számára is csak akkor válik élvezhetővé, ha lehetőség adódik arra, hogy a nappali órákban kipihenhessék annak fáradalmait – igen, kiváltképp egy jó kis alvás közben volna az igazi.
 

Most jött el a pillanat, amikor alvásra már csak nem is gondolok, de az előző kettőt is jól bírtam, szóval most már miaz nekem, egy újabb, amúgy meg ha volna is időm meg kedvem aludni, sem volnék rá képes, jár az agyam szünet nélkül – hát így megy ez a dolgos időszakokban.
 

Közben természetesen hol ez, hol az sörözik meg vidámkodik azok közül, akikkel éppen beszélek telefonon, tegnap pl. megnyitották a szabadtéri szezont a Gellért-hegyen, arról is lemaradtam, pedig első ránézésre nálam is házibulis állapotokra enged következtetni a látvány, ami az ide belépőt fogadja (persze nem lép be ide senki, meg én sem ki), éppen csak a piásüvegek hiánya árulkodik a kompozíció eltérő természetéről. Egyébként jól mulatok. Résztvevők:
- kávé
- egy vödör zöld tea
- fekete meg vörös tea, ha a vödör kiürülne
- szőlőcukor
- nem vagyok rá büszke, de nem kevés cigi
- csak egy plusz pulóver, csak egy plusz zokni, sál, mert már április közepe van, a szobám hőmérséklete így már majdnem eléri a 17 fokos álomhatárt éjszakánként (ilyenkor mindig a tavalyi Pannónia fesztiválra gondolok, olyankor jobb)
- egy pokróc, ha fentiek nem elegek
- rengeteg papír, amit játékosan összekevertem, mert így sokkal érdekesebb
- a papírok gyűröttségét és bújócskáját elősegítő szótárhalom
- holtpont környékére tartogatott aromalámpa-jázminolaj kombó, állítólag élénkít
- a blogom, ha néha elfáradnék. Habár persze fáradhatatlanul….
 

A fent vázolt együttes természetesen semmi újat nem tartalmaz, hosszú évek tesztjei tanúskodnak hatékonyságukról, és ugyanezt tudnám mondani a niktói munkamorálról is, mely alapján szándékosan maradnak a nagy dolgok az utolsó pillanatokra, mert baj vagy nem baj, én egyszerűen képtelen vagyok máshogy dolgozni, kell az a nyomás. Meg kell még ez az éjszaka.
 

Arról nem is beszélve, hogy idejét nem tudom annak, hogy mikor láttam utoljára a hajnalt, mármint nem úgy, hogy valami helyről reggel négy-öt körül tántorgok haza (mondjuk ez se sokszor fordult elő mostanság), az nem ér, hanem tiszta fejjel, nyugodtan, meg ugye a madárcsicsergés, virágillat, ilyenek, amiket napközben észre sem veszek. Próbáljátok csak ki, szerintem nagyon klassz.

 

Tovább »

hiányzó dolgok

Újabb jegyzék. De most még szmájlik is lesznek benne, hogy aranyosabbnak tűnjek!

Mert ma ugyan egész elfogadható a hangulatom, de még mindig van egy csomó minden, és egyébként is – úgysem leszek elégedett soha semmivel.
Szóval a hiányzó dolgok:

1, a szemüvegem. Amit már egy éve nem használok, mert azt mondták, hogy az nem jó. Egyébként látok én, meg minden, csak kicsit hamar fáradok mostanság, arról nem is beszélve, hogy vagy 30%-kal okosabbnak érzem magam, ha felveszem:)

2, a kerékpárom nem, az már hazajött. A lakatot viszont alighanem elhagyta a másikfelem, mármint valahol ott hányódhat a művészi fokra nemesített rendetlenségükben, amihez én sosem érhetek fel, és amiből sosem fog előkerülni a szép lila lakatom. :(

3, agy. Ezt nem is részletezem. :) / :(

4, masszőr. Najó, annyira mégsem, mert nem bírom, ha macerálnak, inkább megoldanám úgy, hogy akkor tényleg eljárok rendszeresen úszni az új helyemre, de ahhoz meg idő kell, ráérés. Jó, akkor legyen az idő. :)

5, egy cica vagy ilyesmi. Jó-jó tudom, majd :(

6, az adóvisszatérítésem. De gyorsan ám!:)

7, Egy, tényleg csak egy SÖR. Mellé elfogadható mennyiségű dohányzás, kiengedés, csevegés, hasonlók. :)

Esélytelen. :)
 

Tovább »

nagyapa

Érdekes, amióta így (többnyire) magamban és itthon vagyok, valamint próbálok különösebb erőfeszítéssel szellemi munkát végezni, szokatlanul sokszor jut eszembe nagyapám.
Talán mert tőle tanultam olvasni, vagy talán mert meg volt győződve arról, – a nagyszülői elfogultság – hogy ha majd nagy leszek, akkor majd én is az okos kis fejemből fogok megélni, mint ő, és lesz belőlem valaki, vagy valami. Jelenleg persze nem így áll a helyzet.
 

Sok közös fénykép készült rólunk kisiskolás koromig, de nekem az a kedvencem, amikor az Íróasztalánál (az egy nagyon nagybetűs íróasztal volt, ott készültek a munkák, ott töltötte életének nagy részét, és természetesen tele volt kincseket –tollbetét, cellux, gemkapocs –rejtő fiókokkal) ülünk mind a ketten, jóformán fel sem érem az asztal lapját, és szemlátomást rettenetesen elmélyülten rajzolom első betűkísérleteimet az ő vezérletével. Meg van egy másik is, ami akkor készült, amikor együtt reggeliztünk az ágya melletti alacsony kis asztalon, kistányér-nagytányér, kisbögre-nagybögre, meg persze a Szemüveg és az Újság.

Mi ketten összetartoztunk. Meg összetartozunk most is. Lassacskán már húsz éve, hogy elment, de néha még mindig hajlamos vagyok elpityeredni, ha megjelenik előttem. De nem azért, mert szomorú vagyok, hanem mert meghatódom. Vagy ilyesmi. Leginkább arra hasonlít, mint amikor nagyon örülsz, és elragadtatod magad. Csak mégis más.
 

Nagyapám hívő ateista volt. Valószínűleg távozásakor is szent meggyőződése lehetett, hogy a halállal egyszerűen csak megsemmisül, és nem marad itt belőle semmi.
 

Aztán mégsem.
 

Tovább »

az őstehetség

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik a nagyobb szívás – egy egész napon keresztül futkorászni az egyetemen a tanszék, tanulmányi osztály, egy másik tanszék, egyéb tuti helyszínek között, miközben mindenkinek magyarázol, könyörögsz, kérvényezel, követelsz, na meg persze vársz, meg még mindig vársz, meg még sorban állsz párszor, és agyonstresszeled magad, és már nem is azért akarod elvégezni az egyetemet, hogy legyen egy egyébként nem túl hasznos diplomád, hanem hogy végre mentesülj az idióta egyetemi bürokrácia alól, meg hogy ne kelljen testközelből látnod, hogy alapvetően mindenki leszarja az egészet,
 

VAGY
 

feldagadt arccal ülni a fogorvosi székben, és lesni a doki arcát, aki a kelleténél borúsabb tekintettel próbálja kisilabizálni fogaim kusza összképét a röntgenfelvételen, majd szenvtelen tekintettel követni az elkínzott szájnyílásod felé igyekvő fúrófejet, ami hamarosan feltárja a minden bizonnyal fájdalmas igazságot – szóval nem tudom, nekem mindenesetre sikerült 24 órán belül megtapasztalnom mindkettőt.
 

Azt hiszem őstehetség vagyok.
 

Tovább »

Címkék: szívás

nagyon hosszú és megérdemelt énblog

Kezdem azzal, ami a mai napon a legfontosabb:

ÉLJEN-ÉLJEN!!

Maradjunk is ennyiben, namár nem mintha nem foglalkoznék szívesebben a magyar kultúrával, mert dehogynem (egészen konkrétan a magyar borkultúrát céloznám meg legszívesebben, remélem meglepődtetek), aztán eszem ágában sincs elhitetni magammal, hogy péntek este tökegyedül egy elég gyengén fűtött szobában a fordításaimon no meg –magyar helyett- a flanszia kultúra néhány (egyébként tényleg) szép, emberes darabján folytatott macerálás maga a derűs önfeledtség és mámor, de mivel minden otthon töltött hétvége este alatt és után veszettül büszke vagyok magamra, a tartásomra, a kötelességtudatomra, meg egyáltalán, így mégis belém bújik valami egészen könnyű kis jóérzés.
(amúgy meg: bármikor kezdenék nyavalyogni az egész napos itthonlétek, monitor előtt gubbasztás miatt, pillanatok alatt helyre rakom a lelkivilágom azzal, hogy visszaképzelem magam a munkahelyemre)

Egy hete vagyok itthon, amikor megkérdezik, hogy na és mi újság, hogy megy, akkor többnyire azt mondom, hogy hát akklimatizálódom. Nem könnyű egyébként, elsőként az tűnt fel, hogy –eltérően attól, amire számítottam – mennyire gyorsan telnek el a napjaim, és hogy alapvetően tényleg tök sok dolgom van, nem is értem, hogy bírtam eddig (jó, ok, valszeg úgy, hogy egy csomó dolgomat nem végeztem el – de még így sincs kitakarítva, rendetlenség van, a szennyes meg… szóval értitek). Ha még elhuncutkodnám az időmet mindenféle marhasággal, akkor még érteném azt a jelenséget, amikor váratlanul egyszer csak éjjel egy lesz, de az a vicc, hogy amikor ezekben a kritikus pillanatokban visszatekintek a napomra, igaziból csak hasznos tevékenységeket (úristen de jó még leírni is) tudok azonosítani. És még őszinte is vagyok. Tegnap elfelejtettem ebédelni, és mikor elment tanítvány olyan este 8 körül, vettem észre, hogy tulajdonképpen tök éhes vagyok – egész nap kattog a fejem, hogy na még csak ezt és ezt és ezt, aztán pedig még azt, közben vödörszám öntöm magamba a gyógyteákat (legelsősorban azért, mert eltereli a figyelmem a dohányzásról – jaigen, mert újonnan ott is példás önfegyelmet gyakorlok), és fenemód koncentrálok. Mire? Arra, hogy koncentráljak. Ennek terén ti. sajnos nem vagyok százas, de ez már másik történet, majd egyszer mesélek róla.

Egyébként érdemes vigyázni, mert pár nap után már én is eljutottam arra a pontra, hogy már-már haragudtam magamra azért, mert szórakoztam egy picit, mondjuk másikfelemmel megnéztünk egy filmet, elkalandozott a figyelmem valami teljesen haszontalan újságcikken, ilyesmi, szóval az, hogy most éppen blogot írok az nem valami beválós alibi-tevékenység, nem, én ezt napokkal ezelőtt elhatároztam – hogy jó, akkor szórakozzunk, de akkor aktívan, értelmesen, pl. írjunk valamit, aztán térjünk vissza megújult erővel sötöbö sötöbö. Végül természetesen nem volt rá időm. :)

A gyapotföldek elhagyását nem akarom részletezni, na nem mintha nem lett volna egy-két vicces momentuma a történetnek, de alapvetően az történt, amire számítottam: kaptam egy kis búcsúszívatást, de csak úgy enyhén, ami két év után már tényleg meg sem kottyant, kaptam nem egy nem kettő irigy pillantást meg hozzászólást, komolyan, mintha valami kiváltság kéne ahhoz, hogy az ember felálljon és aszondja, hogy eddig és ne tovább. Ennek ellenére amúgy összességében véve úgy bántak velem az utolsó héten, mintha valami királynő volnék vagy nem is tudom, persze simán lehet, hogy ez a hülyének nézés egy olyan kifinomult és jól palástolt módja, amit eddig nem ismertem (pedig már volt dolgom néhánnyal, képzelhetitek), de most már mindegy. Ezt követően – mármint amikor hazafelé jövet sétáltam át a hídon - sokkot kaptam, no nem a bánattól meg nem is az örömtől, egyszerűen az taglózott le egy picit, hogy utoljára hat éve történt olyan, hogy munkahely nélkül voltam, és az az időszak sem tartott tovább egy hétnél. Szóval itt egy picit megálltam. Vettem egy jó nagy, dunaillatú meg kipufogós levegőt. Aztán mentem tovább.

Nem állítom, hogy mindig kiegyensúlyozott hangulatban volnék, ez sajnos egyáltalán nem igaz. Rengeteget kételkedem, nem is annyira körülményekben, hanem magamban, hogy tényleg mindenre képes volnék, amit kitaláltam - nem képzelek –e túl sokat magamról, meg a képességeimről, a szerencsémről nem is beszélve, nem fogom –e bebukni az egészet, hogy végül elkullogjak az első szembejövő call centerbe, mert ott talán örülnek az idegen nyelvű
ügyfélkezelő skilljeimnek, meg hogy a billentyűzeten megtalálom az entert – ilyesmi.

Szóval nagyjából így telt ez a hét, nem volt a legkellemesebb, de őszintén szólva én sokkal rosszabbra számítottam (alapbeállítás – mindig rosszabbra számítok). Folytatom a túlélősdit, aztán bírom, ameddig bírom, meglátjuk.

Ja és Csínek meg Normalnak köszönet a múlt péntekért, ami már nagyon rám fért, még a hazafelé cikkcakkolás során szerzett zúzódásaimat fájlalva sem bántam meg, hogy egyszer végre valahára elengedhettem magam.
Továbbra is: hajrá.

Tovább »

szóltam

Tisztázzunk valamit:
holnaptól el is felejtem egyéb cipellőimet, hogy év végiéig csakis kizárólag a bakancsomat hordjam, no ezzel fogok lerúgni bárkit – mondom bárkit! – aki még egyszer felöklel az adventi készülődés szent hevében.
Én sem jókedvemben hetesbuszozom délutáni csúcsban, hé.

Én szóltam!
 

Tovább »

Címkék: ezegyfigyelmeztetés

mekkora

Ez mekkora.
Napok, vagy inkább hetek (valójában persze tavaly nyár eleje óta) rágom magam, hogy akkor most már tényleg odamegyek, odamegyek én a csopvezhez, aztán jól megmondom, hogy elmegyek én innen a fenébe.
(miután a hosszú és reményteljes időszak, amíg legalább némi valószínűsége volt annak, hogy jó multihoz méltón leépítenek, vagy csak szimplán kirúgnak, nem hozott kedvező eredményt)

Aztán egy olyan hetes (kéthetes?) kb. permanens fejfájás, a Helyzet kilátástalanságát mérlegelő (meglehetősen esetlen) gondolatkísérletek, kötelező töketlenkedés és számtalan de számtalan, szakmai ártalomként jegyzett, félelmetes dührohamot, és egy kivételesen pocsék hétfőt követően úgy mentem be reggel, hogy radaroztam emberünket, ugyan hol lehet, komoly beszédem van vele. Várok, várok, elindul valami susmus, aztán mire a jól indokolt nagyelánnal nekimentem, hogy akkor hajrá, csak elárulták nekem, hogy az új döntés értelmében a részlegem hamarosan fogja magát, és megszűnik. Hoppá.

(Közel száz, főleg az utóbbi időben agyonhitegetett ember, nincsválság, munkánk annyi, mint a tenger, csodálatos feedbackek, meghosszabbított szerződés, amit akarsz. Ez egy ilyen üzlet, előfordul, de a hangulat ma délután, mit gondolsz?)

…………

De bármi is lesz, én azért felmondtam. :)
 

Tovább »

Címkék: leépülőben

kettős

Aztán van az a pont, amikor hezitálsz, hogy akkor most vagy felhívsz valakit és megkérdezed, hogy megyünk –e fröccsözni, vagy inkább otthon maradsz, és végzed tovább a dolgod, közben meg blogolsz kicsit, hát én most az utóbbit választottam, nem tudom, kinek van kedve folyamatosan másokat terhelni a jelenlétével, hogy ha megkérdezik, mi a helyzet, lehet csúsztatni, meg igazat mondani és végigvernyogni az estét, jó itt nekem, na.

Meg amúgy is, minden átbabrált, elszórakozott este vagy éjszaka, amikor amúgy értelmes dolgokat is lehetett volna csinálni, lelkiismeret furdalással jár, ha nem is egyből másnap, előbb vagy utóbb minden bizonnyal. Az „értelmes dolgokat lehetett volna csinálni” vált azzá a kulcsmondattá, amivel az utóbbi időben –egy évben? Több? – kelek és fekszem, és ezt most nem a szófordulat kedvéért írom, hanem mert így van – az első dolog, amire gondolok reggel, az, hogy jé, egy újabb nap, amikor semmi értelmeset sem fogok tenni, amikor meg este már befészkeltem magam az ágyamba egyedül vagy másik mellé, akkor nyugtázom, hogy valóban, tényleg nem tettem semmi értelmeset ma sem. Hétköznap még csak-csak, amíg elég kába vagyok, hét vége felé meg pláne hétvégén sokkal rosszabb, ilyenkor kezdek el magamhoz térni, hogy már megint eltelik egy hét, és nahát, nem volt semmi. De semmi.

A bejegyzés címe egyébként nyilván azért „kettős”, mert a kettős életre akarok célozni vele, aztán most nem az van, hogy hoppá Nikto éppen feltalálja a spanyolviaszt és megmondja, hogy kettős életet kell élnünk ám, mert az még nem is feltétlenül vezet ahhoz, ahol éppen vesztegelek, hanem amikor –persze jó későn- kiderül, hogy ez a két élet még csak véletlenül sem jön ki egymással, sőt alapvetően kifejezetten gyűlölik egymást, és folyton a másik felszámolására törekednek, akkor én már hátradőlök ebbe a nagy puha és bánatos tehetetlenségbe, hogy jól van, lelkecskéim, csináljatok, amit akartok, én feladom.

Szóval feladtam.

A kettő közül nem tudom, melyik az élősködő, vagy az Alkalmazkodó, aki figyel a megélhetésemre, a minimális fegyelemre, társas kapcsolataim gyakorlati összefogásában, egyebek, vagy a Semmirekellő (akinek már a nevén is látjuk, hogy valószínűleg ő az igazi, vagyis igazibb én), aki az, amit valójában gondolni, érezni, látni és végezni szoktam itt a fejemben. Tulajdonképpen lehet, hogy mindkettő. Megállás nélkül tépik egymást, pedig én eme nem kis feszültséggel járó aktivitás ellenére már egy ideje agyhalottnak nyilvánítottam magam, lehet hogy azért, hogy valahogy megússzam ezt az egészet (nem vallana rám), de sokkal valószínűbb, hogy nem is éltem én soha, csak tettettem, ahogy azt tettetem most is.

De már nem emlékszem.

Ha most különösebben sírós hangulatban volnék, akkor inkább arról mesélnék, hogy mennyire (baromira) magányos, béna és jövőtlen teremtés vagyok, cudarul sajnálnám és sajnáltatnám magam, hogy nekem nem lesz normális életem, dolgom, alkotnivalóm, családom, ilyesmik, mármint erről egész hosszan tudnék írni, de semmi kedvem sincs hozzá. Mert – mennyire meglepő!! – nem érdekel.  

Nyugodtan tekintsetek erre úgy, mint egy huszonhét éves óriáscsecsemő megnyilatkozásának arról, hogy milyen vacak már ez az egész élnivalónak nevezett szarkupac, hát ha még volna kit hibáztatni érte, de senki sem tehet róla. Alapvetően én vagyok az alkalmatlan. Csak már nem szégyellem magam miatta.

Kudarc, vereség, veszteség, szégyen eddig is volt elég, most már inkább őszinte leszek, hátradőlök, és megpróbálok legalább néhány perc erejéig nem létezni.

Tovább »

Címkék: vernyog

Nine Inch Nails - Budapest, 2009, július 24. Hosszú, vágatlan, majdnem teljes beszámoló.

Két órával az után, hogy egy kellőképpen hosszú és kimerítő éjszakát követően lassan, de magamhoz tértem, talán nem is vagyok a legmegfelelőbb állapotban ahhoz, hogy koncertbeszámolót írjak, de egy plusz kávé, egy vitamindús pótreggeli valamint egy elbarmolt szúnyogháló-szerelés meggyőzött arról, hogy mégis neki kéne állni, különben is hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy a vidámabb történésekről is beszámoljak olykor. Márpedig ez vidám volt.

Baromira de nem leszek objektív, írásom valszeg telis-tele lesz elfogultsággal, legekkel, vélhetően elgépelésekkel is, mert kicsit még lassú vagyok, és egy csomó tagom fáj, szóval minden itt van, ami egy elképesztően jól sikerült koncertélmény és afterparty másnapjához kell, amúgy meg nekem különben is mindegy - az ipari ortodoxia már eddig is ferde szemmel tekintgetett a Nine Inch Nails iránti igen erős és réges-régi kötődésemre, szóval most már végleg eretneknek fogok számítani köreikben, hát de ez van.

Tehát azért is engedek meg magamnak némi elfogultságot, mert legalább tíz évet vártam erre a nyavalyás koncertre (jó, igen, tudom, Szigeten is volt ám két éve, de bármennyire is bekerült az össz-szigetes koncert top5-be, azért mégis csak fesztiválkoncert, kéremszépen), aztán az ember képes tüstént tizenévesfélévé válni, ha olyan bandákról van szó, akik alapjaiban határozták meg a zenei ízlését a Depeche Mode és a Metallica mellett, hogy mást ne említsek – szóval innen a bejegyzés nagy terjedelme és túlfűtött hangneme.

Most, hogy már tényleg a lényegre fogok térni, el kell mondanom, hogy meglepően kevesen voltak a koncerten, amit egyébként a Syma csarnokban rendeztek, életemben nem jártam ott azelőtt, és nem is tudtam, hogy ilyen kicsi, ami jobb is, különben pánikszerűen mentem volna jegyet venni még májusban, amikor viszont derekasan le voltam égve anyagilag. Szóval Syma, korántsem félházzal, de nem is tiporták egymást az emberek, amin én kicsit meglepődtem, de valószínűleg az volt az oka, hogy sokakat szívtak el nyári fesztiválok, arról nem is beszélve, hogy nem rég volt itt a Depeche Mode, aztán a DM és a NIN rajongótábora között nem kis átfedés van, sokan dönthettek az előző mellett (az, hogy miért nem, az egy másik unalmas és hosszú történet, amit majd akkor mesélek el, ha januári Depeche-ről is sikerül beszámolót írnom. Ha…) Tehát nem voltunk sokan, na. Előzenekar (amire nem akarok sok szót vesztegetni, cimboráim szerint a fickó Johnny Bravo és egy Reznor-klón érdekes keresztezésének tűnt, különböző gombokat nyomkodott különböző berendezéseken, ettől igen különös hangok keletkeztek, aztán mindenki kiment sörért), szóval az előzenekar alatt még simán kimászkáltunk cigizni, nem volt különösebb tülekedés.
Amúgy nem sokat várattak minket, tényleg sikerült nem sokkal kilenc óra után kezdeni – ennél egyszerűbb színpadot egyébként nem sokszor láttam nagyobb koncerteken, tényleg csak reflektorok sora volt a zenekar mögött, eleinte azt hittem, később még előrukkolnak valami látványelemmel, de szerencsére nem, maradt végig ez az egyszerű, minden sallang nélküli színpadkép, nekem nagyon bejött.
Reznorék nem vacakoltak egyébként, nemes egyszerűséggel beszakították a dobhártyámat a Wish-sel, aminél ideálisabb szám a koncertkezdéshez nincs is, aztán bármennyire is készül az ember, arra nem számít, hogy egyből kezdetnek minden illedelmességet és óvatosságot lemosnak a küzdőtérről, ahol eleinte olyan pogó támadt, amit valahogy nem indokolt a közönség huszonsokplusszos átlagéletkora, persze hamarabb alá is hagyott, de az alaphangot nagyon komolyan megadta, mit megadta, odab*szta ahogy azt kell. Jön a felismerés, hogy én egy rockkoncerten vagyok, hoppá. A számok pontos sorrendjére nyilván nem emlékszem, de a Piggy is az elején hangzott el, valamit a March of the Pigs, ez utóbbin mondjuk csodálkoztam volna, ha kimarad, kötelező!! Az ilyen erősítéssel-egyebekkel kapcsolatos megjegyzéseket szintén hanyagolnám, egyfelől mert tényleg nem lehetett rá panasz szerintem, másfelől meg March of the Pigs-zel levitték a fejünket a helyéről, akkor meg már mindegy. Pont.
Reznor maga egyébként formában volt szerintem, most nem arra gondolok, ahogy kezd már kicsit ijesztően kinézni (és nem azért mert ő sem lesz fiatalabb meg egyebek, hanem ez a kigyúrt izomállat-külső ez nekem sosem jött be. De azért így is szeretjük, aláírás: a lány rajongók), hanem hogy tényleg odatette magát, a fáradtság legkisebb jelét sem véltem felfedezni rajta még az este vége felé sem. A legtöbben egyébként Trent Reznor énekhangját szokták kifogásolni, mármint hogy a zene még csak-csak (persze csak a rééégi), de ilyen hanggal?egyébiránt van benne valami, de a NIN-nek pont az az egyik különlegessége, hogy ott nem a zene kíséri az éneket, hanem inkább az ének a háttér, az igen változatosan felhasznált hangforrásokból kinyert csikorgás, nyekergés, búgás, zúzás, harmónia és diszharmónia kísérete. Nem mellesleg nagyon jól képzett hangja van a pasasnak, és szerintem nagyon sok, kb. vele azonos ismertségű banda énekese volna boldog, ha így szólna koncerten, ettől függetlenül Reznort nem hangjáért szeretjük, hanem azért, mert egy állat, és az utóbbi pár év szelídebb hangvételű, picit konvencionálisabb dolgai ellenére szerintem alapvetően baromi jó ötletei vannak. Mindemellett meg ért a zenéhez. És még agya is van. Rokonszenves figura, na.
Amit a leges-legelőször mondtam, amikor kérdezték, hogy na milyen volta a koncert, az annyi, hogy a kötelezőnek számító dalok mellett engem nagyon sok meglepetés is ért – a Broken c. albumukról, ami számomra érthetetlen oknál fogva a NIN diszkográfia mostohája, amit nem nagyon szoktak szeretni, pedig ott tör ki igazán az a valódi NIN-es kíméletlen, nyers dörömbölés, alapból egy számnál (említett Wish) több hangzott el, a Gave up mellett Suck-ot is megkaptuk (mondom, egyáltalán nem kíméltek minket), ahol aztán már tényleg elszakadt nálam a cérna, végleg lementem tinédzserbe, és ma reggeli ébredésemig úgy is maradtam (lásd afterparty, amit nem biztos, hogy el fogok már mesélni, és remélem senki sem szokott pinceklubos partyfotókat nézegetni, ha mégis, akkor nem, nem én vagyok az ott). Nekem tényleg csak egy Happiness in Slavery hiányzott volna ugyanerről az albumról, amit azonban nem úsztunk volna meg fizikai ellehetetlenülés nélkül, de azért helyettük is kárpótolok mindenkit, íme. Az instrumentális (a NIN másik nagy erőssége) átvezetések nagyon jók voltak, legnagyobb meglepetésemre a La Mer is köztük szerepelt, de aztán rendesen nagybőgővel meg minden, pedig a Fragile-t (ami aztán tényleg szívem csücske, és leglegleg…) nagyon hanyagolták (holott nagyon vártam egy The Big Come Down-t). A Downward Spiral-ról is többet hallhattam, mint gondoltam volna, mindenekelőtt a Reptile cudar berregés-reszelésére kaptam fel a fejem, mondom minden elismerésem ezért, de akkor még nem tudtam, hogy a Mr. Self Destruct is sorra fog kerülni, ami aztán valóban abszolút meglepetés volt. Szóval ha tudom, hogy a prognosztizált –és picit félt- dajdajos nóták helyett (utolsó albumokból kiindulva, és ez most nem a szokásos régizés a részemről, még a viszonylag gyenge With Teeth-t is meghallgatom olykor, de azért mégiscsak más, na) ez a keménykedős vonal fog dominálni, tuti hogy acélmelltartóban meg bakancsban megyek, aztán hadd szóljon. De hogy ne csak arról legyen szó, hogy milyen kemény csaj vagyok és mennyire jó volt zúzni, azért hozzáteszem, hogy ha valamivel, hát a Non-Entity-vel teljesen levettek a lábamról, pedig a NIN-nek nem egy érzelgős dal-nagyhatalom (van nekik több is, csak nem az az igazi), olyan, mintha Reznor minden ilyen kapacitását a Hurt-be szuszakolta volna bele annak idején, amit aztán azok is ismernek és szeretnek, akik magának a NIN-nek a közelébe sem. Szóval Non-Entity – mindez a szintén kihagyhatatlan Something I Can Never Have amúgy szerethető picsogása után - ami egyébként nem jelent meg egy nagy albumon sem, közönség egy része zavarba is lett hozva vele, haha, pedig! Az újabb számok közül nyilván a Discipline is elhangzott, amivel egyébként semmi baj nincs, lehet például énekelni, én azért inkább cigiszünetet tartottam, meg tényleg kezdtem már elfáradni, volt rá okom. Kicsit csalódtam egyébként, mert az egyik legnagyobb őrjöngést a Hand That Feeds váltotta ki a közönségből, ami szerintem egy, a korábbi albumok tánczenéi fényében igencsak feledhető szám és kábé arra jó, hogy Filterben három-négy fröcsi után bemenjek rá ugrálni a negyvenfokba, ezért is gondolom, hogy elég sokan a Fragile után következő albumokkal lettek rajongók, ők mindenesetre most jól megkapták a magukét, höhö, tényleg kevés volt tinglitanglizás - pont amennyit pihennem kellett. Mert aztán a Head Like a Hole-hoz, ami az egyik zárószám volt, tényleg minden erőmre, hangszálamra és lélekjelenlétemre szükségem volt, és szemlátomást már a többiek is kezdtek kimerülni, ennek ellenére a feladatot teljesítettük, alaposan helytálltunk. Pont annyi erőnk maradt, amivel egy Hurt-öt még el lehet üvöltözni. Jól. Nyilván ez volt a zárószám, és bár ne lett volna, annyira kézenfekvő, annyira kiszámítható, és én még annyira vártam egy Terrible Lie-t, amin még a szigetes koncerten volt szerencsém elveszíteni a fejem párezer másik emberrel együtt, hogy egy pár percig komolyan nem akartam elhinni, hogy akkor ennek most tényleg vége. Pedig de.
Emellett még nyilván a Closer-t hiányolták a legtöbben, amit azonban én nem, klubokban kb. bármikor az asztalon táncolunk, ha meghalljuk, de koncerten szerintem annyira nagyon azért nem jó. A fent elsorolt számokkal meg szerintem bőven kárpótoltak. Nem kis élmény volt, na. Tényleg csak azt tudom hozzátenni, hogy: nagyon szépen köszönjük!

Koncert utáni sántikálós evickélés során persze hamar rájöttem, hogy ezt most azonnal le kell vezetni, ami meg is történt néhány barát, frissítő és egy olyan negyven fokra hevített Filter segítségével, én nem tudom, hogy volt erőm még a koncert után is átugrándozni egy éjszakát a tánctéren, de sikerült, itt vagyok. Szóval nem tudom, hogy tényleg ez volt –e az utolsó turné, miegyéb, én azért amíg formában leszek, számítani fogok arra, hogy még lesz alkalmam NIN koncertre menni – mondjuk jobb volna mihamarabb, még mielőtt kinövöm az ilyeneket.

Ezt a bejegyzést max. 2 oldalasra terveztem, és ez már a harmadiknak a vége. Mindig elszalad velem a ló ilyenkor, de szerettem volna azon melegében, meg minden, tudjátok. Once I start I cannot stop myself.

Tovább »

Címkék: koncert nin zene

könyvkeresgélő

A napok tehát csak jönnek és mennek, a dolgok szétesnek darabokra, aztán megint összeállnak, átrendeződnek, kialakulnak, néhol összezavarodnak és összezavarnak engem, szóval alapjában véve minden úgy működik, ahogy általában szokott, én csak a fejemet kapkodom, semmi több, egy ideje már úgyis az egy helyben ülés mellett döntöttem, melyhez ha még egy jófajta fröccs, és valami könyv is akad, hát az csak jobb.
Naszóval miért fogok már megint segítséget kérni?
Azért, mert fröccs az van volt lesz, eddig sem voltak vele gondjaim (azaz de, hanem erről most nem mesélhetek), könyvekkel is elbírok, bár hamarosan már megint be kell dobozolnom egy csomót, de ez is másik történet, a lényeg annyi, hogy nincs nyári szabadságom, sokat mocorogni így nem fogok (nem annyit és nem úgy, ahogy szeretném), és ha épp nem dolgozom, nem költözöm, nem a Margitszigeten borozgatok és nem itthon ücsörgök egymagam a gép előtt, mint ezen a vélhetően csodaszép nyári estén is, akkor olvasni fogok, az olyan jó kis nyáron szobában fehéredős program, eddig mindig bejött. Igen ám, de mindjárt bezár a könyvtáram. Méghozzá ezen a héten, ha jól emlékszem. És olyan sokáig zárva lesznek, hogy azzal a néhány könyvvel, amit már bekészítettem ide, nem fogom kihúzni nyitásig. Még ha jó sokat költözöm és borozom, akkor sem. Ezért el kell menni munícióért.
Igen ám, de miből álljon a nyári tartalék? Mire kéne ráindulni? Ritkán fordul elő ilyen, de most kivételesen tényleg nincs ötletem. Valakinek esetleg? Ti mit ajánlanátok?

Ezó, romantikus, bestselleres, valamint bármi, amiben vámpírok szerepelnek, kizárva, ami jó vastag, hosszú, húzós, rázós, fotelbabilincselő, otthonsosemhagyós, és még a három megállónyi buszozás alatt is, lehet friss, lehet klasszikus, lehet szépirodalom, lehet (okos) sci-fi, lehet (lebutított, hogy én is értsem) tudományos, lehet elborult, beborult, kivirult, lehet világirodalom, lehet magyar – sőt magyar szerzők előnyben -, igaziból én tényleg megbízom bennetek, szóval – várom az ajánlókat!

Tovább »

Címkék: könyv olvasás